Női történetek írása
Az emberek számos okból írhatnak. Én biztosan nem azért ragadtam tollat, hogy a saját életemből tartalmat gyártsak. Engem a nők élete és történetei, és leginkább az emberi helyzetek érdekelnek: döntések és azok következményei, valamint az a pillanat, amikor valaki felismeri, hogy a szabályok, amelyek szerint addig élt, talán soha nem is a sajátjai voltak.
Magyarul írok, mert a történeteim ezen a nyelven öltenek először formát, még akkor is, ha az életem régóta különböző nyelvek és kultúrák között zajlik. Magyar származású vagyok, de már nem kizárólag magyar nézőpontból látom a világot. Az évek során a szemléletem európaivá vált, és számos különböző kultúra formálta.
A gyerekkoromat két nagyon különböző világ határozta meg. A szocialista Magyarországon nőttem fel, egy marxista filozófiát tanult anya és egy nyugati szemléletű apa mellett, akinek a munkája lehetővé tette, hogy rendszeresen átlépje a vasfüggönyt. A sajátos helyzetben megtanultam, hogy ugyanaz a valóság két teljesen különböző történeten keresztül is leírható, és mindkettő lehet önmagán belül igaz. Ez a látásmód azóta is velem maradt, és egyszerre formálta a világnézetemet és a gondolkodásomat. Megtanított arra, hogy az eseményeket, tapasztalatokat és a körülöttem lévő valóságot ne egyetlen nézőpontból értelmezzem.
Fiatal felnőttként egy olyan ország gazdasági, társadalmi és politikai közegében kellett megtalálnom a helyemet, amely éppen összeomlott, majd gyors ütemben kezdte újjáépíteni önmagát. Huszonöt éven át dolgoztam vezetői pozíciókban, hazai és nemzetközi területeken is, egy erősen férfiak által dominált környezetben, egy olyan Közép- és Kelet-Európában, amely maga is átalakulóban volt.
Már csak történelmi okokból is alig álltak előttem használható női vezetői minták. Meg kellett tanulnom döntéseket hozni, tárgyalni, felelősséget vállalni, helyet követelni magamnak az asztalnál és megtartani azt úgy, hogy közben ne veszítsem el önmagamat.
Ez a tapasztalat nem pusztán életrajzi háttér a könyveim mögött. Ez egy látásmód.
A történeteimben gyakran írok hatalomról, intimitásról, családi örökségről, női autonómiáról és kimondatlan megállapodásokról. Ezek a kérdések nem elméletként érdekelnek, hanem a gyakorlatban: kapcsolatokban, barátságokban, családokban, munkahelyeken és olyan társadalmi helyzetekben, ahol a személyes döntésekről hamar kiderül, hogy soha nem teljesen személyesek.
Sosem írok hibátlan hősökről, és nem írok példázatokat. Olyan emberekről írok, akik többnyire intelligensek, kompetensek és jó szándékúak, mégis félreértik egymást, rosszul védekeznek, hallgatnak, amikor beszélniük kellene, és beszélnek, amikor jobb lenne figyelniük.
Nem gonosztevőket keresek, hanem helyzeteket és értelmezéseket. Az érdekel, hogyan válhat a szeretetből kontroll, a gondoskodásból elvárás, az önvédelemből támadás, vagy éppen a közelségből szabadság.
A humor ugyanennek a látásmódnak a része. Az emberi viselkedés ritkán csak tragikus vagy csak nevetséges. Többnyire egyszerre mindkettő. Még a legsúlyosabb helyzetekben is van valami abszurd, és a legkönnyebb pillanatoknak is lehet valódi tétjük.
Számomra a fikció nem a valóságról szóló, nagy szavakból épített, élénk színekre festett példázat. Sokkal inkább annak a módja, hogy közelebb kerüljünk a hétköznapi élethez, és merjünk döntéseket hozni, hibázni, sőt még nevetni is önmagunkon.
Az olvasóról
Manapság információk milliói bombáznak bennünket szinte megszámlálhatatlan platformon, és pontosan ezért minden előzetes tudás egyszerre segít és korlátoz minket: közelebb vihet bennünket a legkézenfekvőbb értelmezéshez, ugyanakkor meg is foszthat attól a lehetőségtől, hogy valamit a maga pillanatában, előítéletek nélkül lássunk.
Ezért gondolom úgy, hogy amikor egy könyv elkészült, többé már nincs igazán szüksége a szerzőjére. Egy könyvnek olvasóra van szüksége. Ami ebből a találkozásából megszületik, az már csak kettejüké.
Írás közben én magam is csupán a történet egyik lehetséges olvasója vagyok. A saját tapasztalataimmal, kérdéseimmel és értelmezéseimmel közelítek a szereplőkhöz, de nem gondolom, hogy ezek fontosabbak lennének bárki más olvasatánál. Ugyanaz a történet minden ember számára jelenthet valami mást, mert mindannyian más életet, más emlékeket és más kérdéseket hozunk magunkkal.
Talán ezért is tiltakoztam mindig az iskolában tanított egyetlen helyes irodalmi értelmezés ellen, irodalomtanáraim nem kis rémületére. Számomra nem az a legfontosabb kérdés, hogy mit akart mondani a szerző, hanem az, hogy mit mond a mű annak, aki olvassa.
Úgy gondolom, az irodalom nem akkor válik teljessé, amikor a szerző befejezi a kéziratot, hanem akkor, amikor az olvasó a saját történetével, tapasztalataival és kérdéseivel belép a könyv világába, és az utolsó oldal után magával visz belőle valamit.