Húsz év házasság után Valérie-nél vaginizmust diagnosztizálnak. A teste nemet mond valamire, amiről ő maga sem tudja, valaha igazán akarta-e, és legfőképpen: akarja-e még a jövőben.

​

A diagnózis ellenére Valérie és Laurent nem készülnek válni. Nem gyűlölik egymást, nincs szeretőjük, és még csak azt sem mondhatnák, hogy rossz házasságban élnek. Két gyereket nevelnek egy csendes belga kisvárosban, biztos egzisztenciával, közös múlttal és egy olyan élettel, amely kívülről nézve rég megtalálta a maga egyensúlyát.

​

Csakhogy az egyensúly nem feltétlenül jelent párkapcsolatot és intimitást.

​

A diagnózis arra kényszeríti őket, hogy húsz év után először ne azt vizsgálják, milyennek látszanak, vagy hogy mi működik közöttük, hanem azt, miért működik úgy, ahogy. Mit jelent a vágy egy hosszú kapcsolatban? Lehet-e szeretni valakit úgy, hogy közben elveszítjük a hozzá vezető testi nyelvet? Honnan tudjuk, melyik döntésünk valóban a sajátunk, és melyiket örököltük a családunktól anélkül, hogy valaha választottuk volna?

​

Miközben Valérie és Laurent megpróbálják újra megismerni egymást, lassan feltárulnak azok a társadalmi és szűkebb környezeti elvárások is, amelyek között mindketten felnőttek. Hallgatások, alkalmazkodások, női és férfiszerepek, generációkon át továbbadott szabályok kerülnek felszínre, éppen akkor, amikor kamasz lányuk már a saját kapcsolatait kezdi kialakítani.

​

És egy ponton már nemcsak az a kérdés, megmenthető-e egy házasság.

​

Hanem az is, hogy mit érdemes megtartani abból, amit egy egész életen át szerelemnek, kötelességnek és családnak neveztünk.

​

A házasság statikája kortárs, upmarket regény intimitásról, vágyról, kötődésről és generációs örökségről. Arról, hogyan tart össze két embert évtizedeken át a szeretet, a megszokás és az a kép, amelyet közös életükről kialakítottak, és mi történik, amikor végre elkezdenek szembenézni saját korlátaikkal.

​